GYAKORLATI PÉLDA A VONZÁS TÖRVÉNYE MŰKÖDÉSÉRE

Hogyan vonzza egymást tettes és áldozat?

írta: AVonzasTorvenye.hu, 2008-06-27, 10:21:56

Kisebbik fiammal minden reggelünket a piacon indítjuk. Mindennap főzök, általában többször és több félét is, ezért szeretem, ha a hozzávalók igazán frissek és szépek. Emellett imádom a piaci hangulatot is, ráadásul már jól ismernek, így biztos vagyok benne, hogy sok fronton pozitív megkülönböztetésben van részem. Na jó, ez azért nem nekem köszönhető, hanem a fiamnak, aki – minden elfogultság nélkül:) – imádnivaló kölyök.

Mindig mindenből kapunk kóstolót vagy egy plusz maréknyit ajándékba, ha valamit hiányolok, másnapra beszerzik, de már arra is volt példa, hogy a kínai soron a kezembe nyomtak néhány ruhát a kicsinek. Azt mondták, csak úgy, mert olyan aranyos.

Péntekenként irdatlanul nagy a tömeg, babakocsival szinte lehetetlen közlekedni, ezért ilyenkor célirányosan megyek, csak oda, ahová muszáj. Legutóbb se haladtunk valami fényesen, így örültem, mikor végre az oldalsó kijárathoz értünk. Ekkor azonban eszembe jutott, hogy elfelejtettem az ebéd egyik fontos nyersanyagát, a cukkinit. Hosszasan hezitáltam, hogy visszamenjünk-e a tömegbe, de végül nem tettem. A kijárat oldalánál lévő árushoz fordultam (akinél nem állt sorba senki), és vettem tőle 5-6 kisebb darabot.

Miután lemérte a zöldséget, a kezembe nyomta, csináljak vele, amit akarok alapon. Így csak két kézzel lehetett őket tartani, ezért letettem mindet a krumplisláda tetejére, elvettem egy nejlont (nem reklámszatyrot), hogy legyen miben hazavinni.

Ebben a pillanatban éktelen patália kezdődött. Az asszony olyan hirtelen haragra gerjedt, hogy szinte tátott szájjal néztem. Elkezdett kiabálni, hogy ő nem köteles nejlont adni a cukkinihez, csak a gyümölcsökhöz, hogy ő azt drága pénzért veszi. Mondtam neki, hogy akkor számolja fel nekem, nem halok bele 5 forintba, de nem tudom kézben hazavinni, miután egy babakocsit is tolnom kell, abba pedig végképp nem teszem bele a piszkos zöldséget csak úgy, nejlon nélkül.

A körülöttünk lévők sem nagyon értették, minek ez a stílus, tisztára, mintha a kasszájába nyúltam volna bele. Lényeg a lényeg, kifizettem, de otthagytam a cukkinit, és eldöntöttem, hogy másnap egy kamionnyi nejlonzsákot fogok a standja mellé önteni.

Hazafelé sétálgatva azon gondolkodtam, miért történt mindez. Hiszen én imádom a piacot, ma is jókedvvel indultam ki, nem érzem, hogy rászolgáltam egy ilyen kiszolgálásra. Aztán egyszer csak bevillant. Annyira egyértelmű volt, hogy nevetnem kellett.

Mivel a piac bejárata távol esik tőlünk, mindennap egy hátsó, oldalsó bejáraton szoktunk bemenni, gyakorlatilag arra a madár se jár. Ott, ahol most kijöttünk. Mindennap elmegyek emellett az asszony mellett, mindig látom a portékáit, és mindennap megdöbbent, hogy mennyire silány a kínálata a többiekéhez képest. Nem tudatosan, de belül valahogy mindennap kijelentettem, hogy itt soha nem vennék semmit.

Legutóbb egy néni vásárolt nála epret, vitt hozzá kis dobozt, és nagyon megkérte, hogy ne tegyen bele többet a kelleténél, mert leves lesz belőle, mire hazaér. Ennek ellenére jól megpakolta, aztán rászorította a doboz tetejét. Máskor éppen hangosan szapult valakit, vagy szidta a kormányt meg a férjét, szóval a legkevésbé sem volt szimpatikus a számomra.

Csak a hatalmas tömeg vett rá arra, hogy mégis nála vásároljak, de a bizonytalankodásom közepette is végig az járt a fejemben, hogy talán mégsem kellene.

Adott tehát egy piaci árus, akinél a kutya sem vásárol, akire ezért rárohad minden, aki ettől dühös a világra is, és 10 körömmel védi a nejlonjait, illetve adott valaki, aki legalább egy évig mindennap elmegy mellette azzal a belső kérdéssel, hogy „Kinek akarja ezt eladni?”

Egyébként nem haragszom rá. Azon gondolkodtam, miért lett ő a világ legrosszabb kereskedője. Aztán arra jutottam, hogy talán akkor indult számára a negatív gondolatok áradata, amikor a piac legrosszabb pontján nyitott ki. Talán kezdetektől kevesebben jártak arra, így kevésbé volt sikeres a vállalkozása, mint a jobb helyeken árusítóké. Így sokszor nem tudta eladni a zöldségeit, ritkábban tudott frisseket vásárolni, és igen, még a nejlonjaiért is meg kellett küzdenie.

Pedig ha tudná, hogy egy kedves kiszolgálásért, egy jó szóért a piac legtávolabbi pontjára is elmegy az ember. Csak el kellene kezdeni kedvesebben bánni a vevőkkel, aztán azok visszamennének, a zöldségek mind elfogynának, mindennap frisseket kellene hozni, a nejlonokat pedig ajándékba lehetne adni.






Vonzó Vera írásainak más honlapokon történő megjelentetéséhez AVonzasTorvenye.hu írásos beleegyezése szükséges. Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a nyilvános előadás, a rádió- és tévéadás jogát az egyes részekre is.