HÁZI FELADAT MAGÁNYOSOKNAK

Sose voltam magányos, de remek gyakorlat. Talán hozzáképzelném a társ boldogságát, mert vagyok neki.Valahogy úgy,mint amikor izgatottan vásárolunk a gyerekeinknek meglepit, mi már tudjuk, milyen boldog lesz ettől, mert olyan régóta és pont ezt szeretné.

Hilda

Bár most éppen nincs párom, társam, szerelmem, de nem érzem magányosnak magamat. Egyedül vagyok, ez tény. Inkább építkezős időszaknak, az egyedüllét kiélvezésének idejének érzem és nevezem. :)

Mindenesetre az ajánlott feladatot elvégzem, mert alapjában véve önkép erősítő, és kinek ne lenne ez hasznos? :)

Köszi!

Egy egészségügyi cégnél dolgoztam, betegszállítóként. Ez a nap is úgy indult mint a többi. Új beteget kellett vesedialízisre vinnem. Az ö betegsége  akkor jutott, abba a stádiumba, hogy minden másnap kezelésre kellet járnia. Már várták a jöttömet. Az egész család integetett amikor meglátták a betegszállító autót. Ekkor láttam meg a fiatal lányt, aki határozott léptekkel indult a kocsi felé. Meg - meg csillant a fény a lobogó haján. Valami különös érzés fogott el, amit már régen nem éreztem. Ettől a naptól kezdve minden másnap találkoztunk, vagy kezelésre kellet vinnem, vagy kezelésről haza. Attól függött, hogy délelőttös, vagy délutános műszakban dolgoztam. Ha megláttam, vagy a közelembe ért, mindig elfogott az a különös érzés, mint az első alkalommal. Tudtam, nem szabad semmit remélnem. A tanár - diák, az orvos - beteg, és a betegszállító és beteg közötti kapcsolat etikátlan. De éreztem, hogy ő is vonzódik hozzám. Persze ennek a párkapcsolatnak részemről, más akadálya is volt. Én házasságban éltem, és 26 évvel vagyok idősebb.  Úgy körülbelül fél év elteltével, egy vasárnap délelőtt,  megszólalt a telefonom. Az ő bársonyos hangja szólalt meg. Közölte, hogy már a mentőben ül, riasztották, hogy van donor, és vesét fog kapni. Végtelen izgalom lett úrrá rajtam. Nem találtam helyemet, csak szívtam az egyik cigarettát a másik után. Nagyon féltettem. Féltem attól is, hogy elveszítem. Másnap délután alig vártam, hogy meglátogathassam a klinikán. A beteg ágyról, egy sápadt, láthatóan gyenge, de nagyon boldog lány mosolygott rám. Újra  születtem, mondta. Az ágyhoz léptem, hogy puszit adjak neki. Ebből, egy mély érzelmes csók lett, amire már azóta vártam, szerintem ő is, amióta legelőször megláttuk egymást. Én naponta látogattam. Lassan kezdett felépülni. Már nem volt etikátlan a kapcsolatunk, mivel már nem volt a betegem. A boldogságomnak akkor szakadt vége, amikor hazaengedték. De volt egy áthidaló megoldás arra, hogy találkozzunk. A városon, ahol lakott, kellett átmennem, amikor az egyik beteget vittem haza. Ekkor volt alkalmunk találkozni. Ez a helyzet nem tett boldoggá. Szerettem volna mindig együtt lenni vele. Vigyázni rá, óvni mindentől, mert ö egy új életet kapott, amire nagyon vigyázni kell. A transzplantáción  (szervátültetés) átesett betegek, olyan gyógyszereket kapnak, ami legyengíti az immunrendszerüket.  Így, kisebb az esélye, hogy a kapott szerv kilökődjön. Ezért nagyon kicsi a szervezetük ellenálló képessége, a betegségekkel szemben. Az egyik találkozásunk után, hazafelé tartva, eszembe jutott valami. Mi lenne ha összekötnénk az életünket. A volt nejemnek már elmondtam, és így  tudott a kapcsolatunkról. Fékeztem és félreálltam. Izgatottan vettem elő a telefont. Felhívtam. Kérdésemre, hogy mi lenne ha ezután reggelente egymás mellett ébrednénk, csak annyit mondott, nagyon jó lenne. Másnap vettem egy hirdető újságot, és elkezdtem az albérleteket böngészni. Próbáltam a legkedvezőbbet kiválasztani. Felhívtam a hirdetésben szereplő számot, és a megadott címre mentem. Szerényen berendezett alagsori, két kicsi szoba, konyha, és egy pici fürdőszoba volt. Számunkra pont megfelelőnek tűnt, de nem akartam nélküle dönteni. Felhívtam, és már indultam is a kisvárosba érte. Egy és fél óra múlva már száguldottunk is a közös életünk új otthona felé. Pár nap múlva már be is költöztünk. Következtek a hétköznapok. Örültünk egymásnak. Lassan összeszoktunk. Sajnos a boldogságunk nem tartott sokáig, mivel egészségi problémái lettek, és korházba került. Hiába látogattam minden nap. Ha hazamentem nagyon üresnek éreztem az otthonunkat. Egy örökkévalóságnak tűnt ez a két hónap. Szerencsére helyreált az egészségi állapota, és újból boldogok lehettünk egymással. Egyszer csak támadt egy ötletem. Legyen egy saját otthonunk, mert ez mégis, csak  egy albérlet. Kirándulásképpen, eladó ingatlanokat néztünk. Végül, az eredeti lakhelye, szomszédságában találtunk egy nagyon olcsó házat, amibe nyolc éve nem laktak. Így kerültünk, a párommal a viharsarok térségébe. Azért esett a választás erre a térségre, mert számunkra a dél-magyarországi ingatlan árak, elérhetetlenek voltak. Tudtam, ezen a részen azért olcsók az ingatlanok, mert a munkalehetőség nagyon kevés. Életemben először lettem munkanélküli. Kicsit furcsa érzés volt, de nem igen foglalkoztam vele. Volt elég dolgom a házfelújítással. Fürdőszobát kellet csinálni, villanyt szerelni, vakolni, festeni, stb. Műszaki ember lévén, megpróbáltam mindent magam csinálni. “Magad uram ha szolgád nincsen!”, mondja a közmondás. Természetesen az anyagi részét, csak kölcsönből tudtuk megoldani. Segítséget is kaptunk, a párom szüleitől, amiért nagyon hálásak vagyunk. Hajnalban kezdtem, késő este hulla fáradtan estem be az ágyba. Ameddig a házfelújítás tartott, addig a szomszédos településen élő nagymamánál laktunk. A ház még nem lett kész teljesen, de már lakható volt. Mikulásra már be is költöztünk. Ez egy csendes falu, egyszerű emberekkel. Így lett igazi családi fészkünk. 2009. február 11.- én lesz a negyedik évfordulónk. Ha az ember valamit akar, és teljes szívből akarja, akkor előbb vagy utóbb megkapja.